POSTÁNKBÓL
Valami mély, valami mélységesen mély
2oo8.
Veszprém. A főszékesegyházban Csaba tanárúr búcsúztatása. Fiatal volt, alig 6l éves.
Tömve a padsorok rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal, tanítványokkal,
kollegákkal, egyetemi, sőt talán állami, egyházi notabilitásokkal. Némelyek
nyilván lélekrezzenéssel, de valamennyien szemrebbenés nélkül hallgatják végig
a papi szavakat, az óra hosszat tartó misét. Csaba tanárúr KISZ-titkár korában
is járt ministrálni az országúti templomba. Az utolsónak szánt szavak után a
pap szélnek eresztené a jelenlévőket a dolgukra: „… mozgás, riadt, csilingelés,
csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak…”. Ekkor föláll a
padsorok között egy ismeretlen, és elmond néhány anapestust, Lőrincze Lajos
halálakor írott versét. A kés a levegőben, a lélegzet a tüdőben megáll,
ülve-állva, ahogyan éppen leledzenek, a gyászolók elhallgatnak, és végighallgatják
a 3-4 perces költeményt, A versmondó félszegen meghajol, majd ’Édeske’,
gimnáziumi ragadványnevén Csaba tanárúr készülődni kezd, h megtegye a
csillagléptékű távot. A sietősek hát végleg megkapták az engedélyt: mehetnek
evilági kötelezettségeik után. De még várnak. Először is megvárják, amíg a
színpadra visszavonult egyházi méltóságok lassan ismét megindulnak, h végleg
eltűnjenek a kulissza, az oldalfal mögött, majd sokan a követelménynek, az
eltávozott tiszteletének megfelelően rendbeszedik gondolataikat. Néhányan
odamennek a templomban szokatlan vers elmondójához, gratulálnak, érdeklődnek,
beszélgetnek.
Váratlanul
egy embertől, akit talán sokan idegennek gondolnak, kaptak valami ritkát,
valami mélységeset. Méltót Csaba tanárúrhoz, és hajdani ragadványnevének
megnevezőjéhez, a Kokszhoz, Szerdahelyi Andorhoz, gimnáziumi latintanárához.
Nyugodjanak békében. Ámen.
Fazekas
András
Bp. 2019.03.12.
vvv
Fényes idők árnyékában
Gönczy Zoltán írása itt
olvasható.
Bp. 2016.07.22.
Levélváltás Társaságunkról
Kedves Gábor,
Remélem, áhitatteli volt a
Te Deum, és örülök, hogy jövőre a centenáriumon is ünnepelni fogjuk Kokszot.
Nekem minden héten az eszemben jár és ezzel ünneplem őt, megköszönöm életét. J
A fentieken túl
megfontolásra érdemesnek tartom, hogy
Örömömre szolgálna, ha a
fenti gondolatokat megosztanád a társaság tagjaival.
Üdvözlettel,
fazekas andrás
Válasz:
Kedves András!
Ezzel magam is egyetértek.
A vallási meggyőződés természetesen mindenkinek magánügye. Akik azonban Cox-ot
közelebbről ismerték, azt is tudják, hogy harmadrendi ferences szerzetes volt,
és a Te Deum az ő hagyományápolása volt. Ő - mivel már a negyvenes évek első
felében is a Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumban tanított (ott egyébként
Apám kollégája is volt) - ezt az ottani hagyományt ápolta, és életében ezeket
az eseményeket még maga szervezte (igaz, akkor még a Budavári Nagyboldogasszony
templomban, közismert nevén Mátyás templomban). Társaságunk - halála utáni
megalakulásával - ezt a hagyományt viszi tovább, de éppen magához a
Rákóczi Gimnáziumhoz kötődve az utóbbi években az iskola melletti templomban.
Nem hiszem, hogy ez bárki számára kirekesztés lenne, csupán egy szelete Cox
hagyomány-ápolásának. Erre azok mennek el, akik vallásilag is azonosulnak
Cox-szal.
Vannak kifejezetten világi
megemlékezések, mint pl. a májusi koszorúzás a Fadrusz utcában, vagy a temetői
koszorúzás szeptember első vasárnapján, a Márványmenyasszony találkozó
előtt, vagy éppen az éves közgyűlés. Ezeken sem találkozhattunk évek
óta Veled sem. Nem kötelező ezeken sem a részvétel, és senki nem tett
senkinek szemrehányást, ha valamelyik alkalmon nem jelent meg.
Nem a
rosszindulat, nem a kirekesztés és nem a békétlenség munkál bennünk. Mindenki
válassza meg, miben kíván részt venni, miben nem.
Egy dolognak
azonban nem engedhetünk teret: a politizálásnak a Társaság kereteiben. Ez
nem erről szól. Ezt Működési Szabályzatunk II. 3. pontja kifejezetten tiltja.
Ebben a
szellemben kérlek Téged és minden Hozzád hasonlóan érző öregdiák társunkat,
hogy a közös Alma Mater és közös tanáraink emlékének ápolóit lássátok bennünk.
Ennek megfelelően viszonyuljatok a Társasághoz és személy szerint hozzánk.
Köszönjük a
megértést!
Üdvözlettel
Jablonkay Gábor
vezetőségi tag
Budapest, 2014. június 19.
vvv
Jávor Béla húsvéti jegyzete a Magyar Katolikus Rádióban
2012. április 6-án
Simon
Az ember reggel kiment a földjére és keményen dolgozott. Tudta, másnap ünnep,
napnyugtától már nem tevékenykedhet, de tavasz volt, áldott tavasz, minden
virágzott, munka volt bőven. Erős, negyvenes férfi volt, bírta a munkát,
béreseivel mindent elvégzett, de valami rossz érzése támadt. Maga sem tudta mi,
de egyre azt érezte, haza kell mennie. Nem tudta miért, nem tudta mi okból, de
ahogy a szénát dobálta fel a szolgája villája alá, minden perccel inkább ott
zubogott a fülében a menni akarás üteme. – Nem lehet – gondolta – még dél
sincs, hova mennék?
De nem volt tovább, átadta a villát az egyik szolgának, magára öltötte
felsőruháját és elindult a város felé. Nem tudta, mi vonzza, miért siet egyre
nagyobb léptekkel, s zavartan állt meg, amikor a kivégzési menetet meglátta.
Megállt, mert nem tudott tovább menni, hisz az úton végestelen végig vonult ez
a menet, elől a százados a lován, aztán a katonák négyen, köteleket tartottak,
mely kötelek egy irányba sodródtak: egy ember derekára, aki a fát cipelte.
Fején megnevezhetetlen korona gledícsiából, arca véres, ruhája szakadt. Az
elítélt előtte esett össze, a fa a földhöz szorította a nyakát, a katonák
rángatták le róla; erősen verték, de nem tudott felállni. A százados
visszafordította a lovát, egy darabig nézte a verést, majd felemelte fejét,
körbenézett és rámutatott Simonra, aki ösztönösen hátralépett, s már futott
volna, de nem tudott, mert két katona megragadta, és a másik kettő a vállára
lökte a fát. Irtózatos súlya volt. – Indulj! – kiáltotta a százados, és indulni
kellett, mert nyilvánvaló volt, ha nem teszi, ő sem jár jobban, mint az a
másik.
Rémülten nézett jobbra-balra, mi lesz ebből, hová és meddig mennek, s mi lesz a
vége; őt is odakötik a másik mellé? vagy mit tesznek vele? Azt gondolta, hogy
álmodik, ez a történet nem is vele esik meg; hisz becsületes, adófizető zsidó,
aki egész évben földjét műveli, minden beszolgáltatásnak időben eleget tesz;
még a főpap fiával is jóban van, valaha együtt jártak iskolába. – Hisz ez
téboly! – vert a szíve. – Kiiszkolni ebből a helyzetből, eltűnni!... De nem
lehetett, mert mázsás súllyal nyomta a vállát a fa.
Hallott itt-ott erről a rabbiról: egyik szomszédja szerint próféta, mások
szerint egy szó sem igaz abból, amit mond, csak lázadást szít, tébolyult. Most
úgy tűnik elkapták és megfeszítik. De mi köze neki ehhez?
– Lehet, hogy tán én is tettem valamit – gondolta. – De hisz sosem voltam a
tanítványa. Egyszer hallgattam őt, ott a hegyen, amikor ránk esteledett, s a rabbi
kenyeret adott és halat; azt mondják csoda volt… S mi lesz most a családjával,
két fiával, a feleségével, aki azt hiszi, kinn dolgozik a mezőn s majd este
hazajön, megeszik az ünnep előtti vacsorát, előtte megmosdik, az asszony önti
majd a fejére a vizet, és megtörli saját maga szőtte kendővel. Mert az ő
asszonya szereti őt, hisz a gyerekek már kiszálltak, de ők így ketten egy
egészet alkotnak. S mi lesz, ha este hiába várja, mert addigra már őt is
eltűnteti a rómaiak titkosrendőrsége. A verítéke az arcába csorgott, mert
emelkedőn mentek, folyton csak felfelé. Egész Jeruzsálemben nem ismert ennyi
meredekséget, mint most.
Miért nem maradt a mezőn? S mi volt ez a hirtelen erős, legyőzhetetlen vágy a
hazamenésre? Miért, amit sosem tett: délelőtt elindulni haza?
Még sosem látott kivégzést. Tudta, hogy a rómaiak ölnek, ítélet nélkül és bírói
ítélettel is; de ő nem tartozott a szájtátiak közé, akik ott ácsorognak és
kiabálnak a katonáknak; nem érdekelte soha a vér és a halál. Erre azoknak van
idejük, akik nem dolgoznak, de ő ifjúkorától kezdve folyamatosan dolgozott.
Előbb mesterséget tanult, amit szeretett; házakat akart építeni, de soha
egyetlen házat sem épített fel, mert a megszállóknál volt csak munka, de azt ők
mondták meg, kié lesz. S ha élni akartak, akkor azt a földet kellett túrnia,
amely apjától maradt rá, bár gyűlölte a földmívelést, gyűlölte a mindennapi
robotot a forró napon; nem szeretett kaszálni, még a szőlőt sem szerette
művelni, pedig a bort itta; néha sokat is, mert inni kellett, ha arra gondolt,
milyen házakat építhetett volna, de neki nem az jutott. Nem volt szegényember,
csak a lelkében. Rajzolni szeretett volna, soha meg nem épített házakat
rajzolni egész addig, amíg a felesége a fügefa alatti asztalra nem teszi a
vacsorát… Elvágyódott Jeruzsálemből, el a béreseitől, el az állataitól,
elvágyódott az életéből... Egyre nehezebben lépdelve most jött rá, hogy az
egész élete egy félresiklott, kudarcos, nyomorult élet, soha be nem teljesedett
vágyakkal, eltékozolt évekkel. Ha lenne Valaki! – akkor nem tehetnék vele ezt,
amit most tesznek. Csak mert látták rajta az örök vesztest, ragadták meg, és
kényszerítették erre a megalázó feladatra. Halálra van ő is ítélve, mint ez itt
mögötte. Már tudta, övé is ez a nehéz fa!...legalább annyira az övé, mint azé a
másiké.
A hegytetőn a menet megállt… A fát a földre dobta és erősen zihált. A százados
nem törődött vele, mert már fektették a halálraítéltet a fára, akinek egy
pillanatra elkapta a tekintetét. Nem szólt semmit, csak szelíden nézte őt…
Megfordult, és szaladni kezdett lefelé a dombról, vissza se nézve, reszketve,
elesve, felugorva; szaladt a városba, hallotta az égzengést, érezte a
földrengést; régen elhalt barátját vélte szembe jönni az utcán – de mindvégig
azt a tekintetet látta.
Csak sötét este ért haza, s a felesége szemrehányón kérdezte: – Hol lófráltál
ilyen sokáig?!
vvv
2010. karácsonyára
Aktuális karácsonyi
gondolat:
A Sztárom a párom (eredeti
címe Notting Hill) filmben – amely egy híres színésznő és egy egyszerű londoni
fiatalember találkozásáról és kalandjairól szól – van egy vendéglői jelenet. Ők
ketten egy eldugott sarokban ülnek, és egy hangoskodó férfiakból álló
asztaltársaság éppen nagy röhögve trágárságokat beszél a színésznőről. Egyszer
csak a színésznő odamegy az asztalukhoz és jelzi, hogy ő is jelen van és
mindent hallott. A magabiztos, hangoskodó társaságba beléfagy a nevetés, és
leforrázva csak néhány bocsánatkérő szót tudnak dadogni.
Ez a jelenet jutott
eszembe a minap, amikor cégünk egy elektronikus reklám-levelet kapott, melynek
fejlécében a Tárgy: Az a fránya Jézuska! A küldő egy egyszerű megoldást kínált
a karácsonyi bevásárlás megkönnyítésére.
Elképzeltem, hogy mennyire
meg lenne döbbenve a "jópofa" reklám írója, ha hirtelen szembetalálná
magát az Úr Jézus Krisztussal, aki a tanítványaitól így búcsúzott mennybe
menetele előtt, hogy "Nekem adatott minden hatalom mennyen és
földön." Talán nem ezekkel a szavakkal, de mi is sóhajtozunk az idő
szorításában a karácsonyi készülődés közben, ami sajnos gondolatainkban nem a
Minden Hatalommal Rendelkezővel való találkozás nagy alkalma, hanem (jó
esetben) meghitt családi együttlét.
Kívánom, hogy ezt a
karácsonyt Vele töltsük, hogy ne akkor lepődjünk meg, amikor megáll majd
asztalunknál, mint aki jön "ítélni élőket és holtakat"!
Áldott, Békés Ünnepeket
Kívánok!
Viczián
Miklós
¬
Visszajelzések emléktábla-avatás után
Ezúton is szeretném
megköszönni a szép megemlékezést és fáradozást.
Mégegyszer mindent nagyon szépen köszönök!
Sövényházi
Margit (Családtag)
¬
Szeretném megköszöni a
szervezőknek: a Himnusz és Szózat természetes volt, a Végvári Tamás által
elmondott versek szépek, de az én szívemhez az volt legközelebb, hogy hallani
lehetett Cox félreismerhetetlen hangját, humorát és optimizmusát. Családi
körben már mindenki tudja és ismeri a tetteit, mert én nagyon sokszor
hivatkozom rá. Már az unokáim is tudják, hogy a Papának volt egy nevezetes
tanára. Az ünnepségen elgondolkoztam, hogy – legalábbis én – akkor nem tudtam,
hogy mit kapunk tőle, és milyen hatással lesz egész életünkre. Hogy
csinálhatta?
Háner
András (é. 1958)
¬
Köszönöm a sok értesítést
és a bizonyára sok munkát, legutóbb a Fadrusz utcai emléktábla ügyében.
Délelőtt ugyan nem tudtam ott lenni, de délután elmentünk a helyszínre és
örömmel konstatáltuk, hogy még semmit sem loptak el.
Kellemes ünnepeket kíván
Voigt
Vilmos (é. 1958)
¬
Kedves diáktársaim,
Köszönöm a szíves meghívót
tanár úr emléktáblájának az avatására. Veletek együtt én is azt gondolom, ha
valaki, tanár úr igazán méltó volt arra, hogy nevét kőbe vésve is megörökítsük.
Tanár úr, mint kiváló
pedagógus, elsősorban ember volt, ember, nagybötűvel az elején, sőt csupa
nagybetűvel. Tudniillik meg volt a képessége és a lankadatlan szándéka, hogy
valamennyi tanítványából embört faragjon. És életét ennek a szándéknak a
beteljesítése tette ki saját esetleg eltérő „konkrét”, felszíni érdekei
ellenére.
Tudta többek között, hogy
az ember egylényegű. I…nnek az arcmása. És mivel I…n előtt nincs
személyválasztás, őelőtte sem volt. Megböcsülte, alanyi jogon becsülte meg
valamennyi tanítványát. Lehetett az jó eszű, vagy kevésbé tehetséges, hívő vagy
laikus.
Pedig… pedig oly korba
csöppent, amikor a hit, ennek hivatása ellenére nem töltötte be a szerepét. Nem
az emberek egyesítésére, ha úgy tetszik, I…nben való egyesítésére, hanem éppen
szétválasztásukra is szolgált jelentős mértékben tudatlan, gonosznak bizonyuló,
sátáni emberek akaratából. Akik vették maguknak a merészséget, hogy a többek
között jézusi igék ellenére ítélkezzenek más emberek fölött. Sokan, sajnos
nagyon sokan estek áldozatul ennek a tévútnak. Olyan kor volt ez, nem is olyan
régen, amikor majd minden családnak oka volt a temetőbe, emlékhelyre járni
emiatt szeretteikért. Az a métely, amely akkoron szétválasztotta az embereket,
mind a mai napig hat. Hat közöttünk is, tanár úr minden embersége, tisztessége
és ezzel ellentétes akarata ellenére. Egy fecske nem csinál – sajnos –
nyarat és a karvalyok beborítják az eget, sötétet borítva nemcsak reánk,
de immár kicsiny, vagy születendő unokáinkra is.
Ha ez a rosszindulat, a
szétválasztás nincs, jelen kicsi emléktáblánk is már régen állna. A sajátja e
jelenségnek, hogy aki elköveti, ráadásul meg van győződve – hamis tudattal – a saját legmélységesebb jóindulatáról. A
kényszerűen megbecsült hamis tudat is része sajnos mindennapi életünknek.
Szerdahelyi Andor tanár úrnak megvolt rá a képessége, hogy megkülönböztesse a
tiszta búzát az ocsútól, sőt arra is, hogy elmondja, megmutassa: édes fiam,
tévúton jársz!
Kívánom valamennyi
tanítványának, hogy tegye magáévá tanár úrnak e képességét, mert csakis ez,
ennek a gyakorlása mentheti már meg édes hazánkat, tanár úr szeretett hazáját a
még nagyobb, lassanként már véglegesnek tekinthető romlástól, elfeledéstől.
2oo9. Miklós napján
Fazekas
András (é. 1966)
¬¬¬
Levelek mindenhonnan
Kedves Barátom!
Az öreg rákóczisták
honlapját olvasva egyre inkább az az érzésem, hogy nekem is szólnom kellene.
Szeretném, ha azon borzalmas idő, amelyben iskolába jártunk valamelyest helyes
adatokkal kerüljön a jövő számára megőrizve, és hogy igazán remek tanáraink
emléke ne halványuljon el.
Amennyiben lehetséges, jó
lenne megemlékezni volt osztályfőnökömről.
Kiss Jenő 1913-ban született
Kemenespálfán…
Itt az írás,
olvassátok.... Kiss Jenőről:
Köznapló
címmel Végh Alpár Sándor írása a Magyar Nemzet 2008. május 31-i számában.
Hozzátennivalóm nincsen, amennyiben nehéz hozzájutni, küldök majd egy
másolatot, nekem egy xerox másolatos kivágásom van róla. Jelezz vissza, ha
komplikált megszerezni. Mindenkinek el kell olvasni!
(Azóta honlapunkon is olvasható a Tanáraink,
emlékeink oldalról megnyithatóan Kiss Jenő tanár úrról
megnyitva. – Jablonkay G. megj.)
Bennem érsekista emlékek
ébredeznek, habár nem voltam az érseki katolikus gimnázium tanulója, csak
templomának ministránsa. Itt Németországban mindig a Rákóczianumra kell gondolnom,
amikor az itteni rádió konferál egy-egy zeneművet: Leitung Lájos Rovatkai.
Rovátkai Lajos Szentkuti Kornélnál kezdte szárnyait bontogatni és orgonált az
Iskola templomában. De folytathatnám tovább.
Talán más alkalommal, ha
újabb rákóczista gondolatok tolulnak fel bennem ismét jelentkezem.
Szívélyes üdvözlettel
Németh László
Konstanz, Németország
(Részletek
két levélből)
¬¬¬
Kedves Uram,
Vegtelen orommel olvastam kedves sorait az Internet-en.
Szerdahelyi Andor tanar Ur a negyvenes evek vegen tanitotta osztalyunk
a Kiralyi Egyetemi Katolikus Gimnaziumban. Vegtelen szeretettel
megemlekezem ezen sorokban Szerdahelyi Tanar Urra; eltavozott az elok sorabol.
Elnezest kerek, nagyon nehezen megy a Magyar nyelv gyakorlas-a. Halas vagyok az
onok altal szerkeztett web-site-t olvasgatni az Egyesult Allamokban.
Tisztelettel udvozlom Onoket, mely szeretettel az Uj Hazabol,
Ted Kanyo (USA)
2009-09-15
¬¬¬
Koksz, tanárunk,
ötven-hatvan év,
mi oly sokunknak
meg sem adatik,
tekint le ránk
új s új rétegekben
midőn ma ismét
Veled lehetünk.
Nem lennénk itt,
ha Te, a Pedagógus
nem szólítanál meg
minden egyes évben
mindenkit közülünk,
kinek még köze volt
ha másképp nem, hát
transzcendencia,
archaikus
képnyomok alapján
az emberi szóhoz.
Emléked él, mert
az ember
nem akkor szerez
átlényegülést
ha társa, célja
példaképe
megtette már a
csillagléptékű
távot.
Emléked él, mert
midőn bejöttél,
nem volt közöttünk
senki, aki
ne tudta volna:
e találkozás
örök mint a lélek
és mint a líra is.
Most hadd kérjek én,
barátom, tanítóm:
tedd, hogy e kora
szeptemberi,
késő nyári
találkozások sora
ne lankadjon
az egyéni test
gyöngülésével
s legyen
lélek, amely az
emberi hagyományt
nem másért, pusztán
önmagunkért,
hogy léteztek
istenek is hajdan,
ismertnek vallja,
miként a kenyeret.
Ha valaki, Te
tán megteheted!
Szeretettel Szerdahelyi Andornak:
1994. szeptember 4.
Tanár
Úr iránti tisztelettel
Fazekas
András
1962-ben
és 63-ban tanítványa
¬¬¬
Fazekas András
iskolatársunk hívta fel a figyelmet Karinthy Frigyes kevésbé ismert alábbi
műveire:
Karinthy Frigyes (1887-1938)
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el -
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent - íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész -
Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.
Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.
Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.
Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.
Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.
Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.
Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.
Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.
Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.
Így jár, ki csak rajong és nem vigyáz,
Ki a gyönyörtől már előre részeg -
Ha hozzájut, elvéti az egészet
És nyílt szinen kitör a lámpaláz.
Álmodtál Rhodust, szörnyüt és merészet,
Szárnyadnak szűk volt szűz rózsád, Shiráz
Most itt az árok s a hideg kiráz
S kietlen kút a pelyhes rózsafészek.
Süllyednék el, sülnék pokoli nyárson
Inkább, mint ez a béna, bamba száj -
Itt lenni véled és nem lenni boldog!
Fojtott kacajtól borzong síma bársony
Bőröd s a zugban reszket a homály:
Vihognak piszkos, szemtelen koboldok.