IV

Apám nagyon jó volt hozzám, mikor Pestre kísért... céltudatosan, szándékosan volt jó hozzám ezekben a napokban. Budai szállodában szálltunk meg, s tíz nap múlva kellett csak bevonulni az intézetbe. Lassan elhagyott bátorságom, ám a világ minden kincséért sem mutattam volna kétségbeesésemet. Amint közeledett a beköltözés és beöltözés ideje, fogvacogva és szűkölve vártam a pillanatot, mint akit hosszú időre börtönbe visznek. Naphosszat a várost jártuk; Pest félelmes volt és visszataszító, durván-idegen, beláthatatlan méreteivel, különös, „pesti szagával”, hangos volt és ünnepélyes, mint egy színházi előadás, valószínűtlen, kulisszaszerű... Úgy éreztem, az én szülővárosom – miniatűrben – „igazibb” város; s csak később tudtam meg, hogy jól gyanítottam. Inkább szegényesen, közönségesen hatott reám ez a nagy város. Már jártam azelőtt Pesten, egyszer vizsga után felhoztak szüleim néhány napra, rokonokat látogatni, s megbámultuk akkor Blériot-t is, ott repült összezsinegelt drótmasinájával Rákos fölött; de ez a rendkívüli látványosság különösképpen nem rendített meg, valahogy természetesnek éreztem, úgy véltem, láttam már különb csodát i s . . . Ebből a kiábrándultságból hiányzott minden nyegle, kamaszos fölény; nem is mertem beszélni erről senkinek, mindent „természetesnek” tartottam akkoriban, a „csodát” is; s legalább olyan csodálatosnak éreztem a gyalogjárót a földön, mint a röpködő embert a levegőben. Telítve voltam irodalommal, érzékeny voltam és gőgös; a valóságnál bonyolultabb csodát sejtettem a világ mögött... azokban a pillanatokban, úgy tizennégy éves koromban, talán költő voltam én is, mint a legtöbb ember.

Néhány napig olyan mesterséges bőségben éltem akkor apámmal, mint valami nagyon finom és különösen humánus siralomházban élhet pillanatokra az ember. E nagy bőség tetejébe egész nap kocsin jártunk, gumikerekű fiákeren, s örökre fülemben maradt a kocsi kerekeinek puha, zörejtelen zizegése, a lovak patáinak halk dobogása a fával burkolt Andrássy úton; ilyen előkelőnek soha nem láttam még apámat, nem is tudtam, hogy van ilyen élet is . . . S mégis, valahogy bűntudatosnak éreztem magam e nagy jólétben; ez a „bűntudat”, mintha valaki vagy valakik ellen követnék el gonosz cselekedetet, mikor jól élek – s mennyire szerettem „jól élni!” – , nem múlt el és végigkísért későbbi életemen is. Nem sokat törődtem az élet másik partjával, nem tudom magyarázni e bűntudatot, a gyermekek mind született „birtokos osztály”, míg az élet le nem szoktatja őket igényeikről, melyek korlátlanok. Habzsoltam a finom újdonságokat – meleg kora őszt írtunk, s minden délben künn ebédeltünk a városligeti előkelő vendéglőben, ahol ismerték apámat s reverenciával szolgálták ki; milyen büszke voltam reá! – s közben mégis szorongó, nyugtalan feszengés fogott el, nem éreztem egész biztosan, sem otthonos - kényelmesen e választékos jólétben magam... Apám nem untatott múzeumokkal, reám bízta, válogassam ki a pesti panorámából tetszésem szerint a látnivalókat. Pest sistergett, mészfelhőktől porzott, minden utcasarkán épült; a nagy, boldog, gazdag birodalom fővárosának mutatós homlokzatát építették akkoriban, lázas sietséggel, túlságos méretekben. Olyan üzletszaga volt ennek a nagy sürgés-forgásnak; Pesten mindig a mi apró és finom városunkra kellett gondolnom, a reneszánsz homlokzatú házakra, a boltíves szobákra, s lesütöttem szemem zavaromban és szégyenemben a Körút terpeszkedő, sivár bérházai előtt... Utolsó előtti délután apámmal „orfeum”-ba mentünk; rendkívüli, talán illetlen látnivalókat vártam, de mindössze fókák és akrobaták léptek fel, s egy szalmakalapos, nagyon kövér, holdvilágarcú ember dalt énekelt ezzel a szöveggel: „Látta-e már Budapestet éjjel?. . . „ Mindjárt lenéztem kissé. Pesten „vidéki” maradtam, első perctől makacson vidékinek éreztem magam, tudatosan és sértődött-gőgösen; ez az érzés ma is meglep néha e városban.

Egy délután taxiba ültünk – akkor gurultak az első taxik a városban, s az óramű mutatója ijesztő gyorsan ugrott – , s a budai nevelőintézetbe hajtottunk. Apám utolsó pillanatig mellettem maradt. Én is szorongattam kezét, szűköltem, most már nem lehetett félreérteni a pillanatot. Az irodában fekete reverendás pap fogadott, hivatalos udvariassággal; ez a pap vezette az intézetet, neves ifjúsági író volt és élemedett pedagógus. A tekintélyes épület társalgójából látni lehetett a Dunát, Pest szürke háztömbjeinek egy kivágását; a szobák falán sűrűn váltogatták egymást feszületek és társadalmi előkelőségeknek, az intézet patrónusainak keretezett fényképei. Beírták nevemet egy nagy könyvbe, az igazgató udvariaskodott apámmal, s aztán okos, gyakorlott és szelíd mozdulattal karon fogott, mint aki megnyugtat: „No, nem fog úgy fájni!” – s tapintatosan jelt adott, hogy ideje lesz elbúcsúzni... Apám magához ölelt, s rögtön utána oly tanácstalanul nézett körül, mintha csakugyan végzetes, jóvátehetetlen baleset történt volna velem, s már neki sincs módjában segíteni rajtam! Ijedten és csodálkozva bámultam utána... Körülnéztem a szobában, a fekete pap visszaült az asztalhoz, cigarettára gyújtott, a füstöt hosszan kifújta, s udvarias, tárgyilagos hangon, fenyegetés nélkül, megnyugtató egyszerűséggel mondta: „Mindent tudok rólad. Majd szemmel tartlak.” S csöngetett és átadott egy prefektusnak.

Harmincöten aludtunk egy szobában, a párhuzamos évjáratok bennlakói közös teremben aludtak és tanultak; csak az étkezésekhez gyűltünk össze, valami kétszázan, a közös, nagy refektóriumba. Én az ötödikes-hatodikosok közé kerültem; ma sem tudom, miért — talán „koraérettségemet” akarták így semlegesíteni, vagy a pap, aki „mindent tudott rólam”, féltette társaságomtól a kisebbeket? Két sor ágy állott a nagy hálóteremben, innen nyílott a mosdó, fél tucat vízcsappal és mosdótállal, s a terem végében, egy ajtó mögött, melynek kémlelőnyílásából, a kék fényű éjjeli lámpa világításában szemmel tarthatta a megfigyelő az alvók minden mozdulatát, az ügyeletes prefektus aludt . . . Két nagy, hatodikos fiú között jelölte k i a gondnok ágyhelyemet; pápai gróf volt az egyik, s Pest megyei gazdag földbirtokos fia a másik. A fiatal prefektus megmutatta még a közös dolgozóteremben munkaasztalomat, s egyedül hagyott; a növendékek gyéren szállingóztak, az épületet mosták és takarították, három nap múlva mentünk csak a Veni Sancte ünnepélyére, s ezt a három napot mindenki kedve szerint tölthette, az újoncok különösebb időbeosztás nélkül őgyeleghettek a kertben s a termekben, s ismerkedhettek a nagy ház rejtelmeivel. Bementem a dolgozószobába, s leültem a kijelölt asztalhoz; támlás, agyonfaragott asztal volt ez, tintafoltos fiókkal, az ablak közelében állott, omladozó bérház udvarát és cselédfolyosóit láttam szemközt – hosszú fogságom alatt hányszor elnéztem ezt a düledező budai bérkaszárnyát! – s három tucat ilyen asztal sorakozott még a teremben, katonás sorrendben; egyáltalán, minden inkább kaszárnyára emlékeztetett itt, mint nevelőintézetre. Nem láttam sehol színesebb foltot, tetszetősebb bútordarabot, parasztvázára való mezei virágot sem; végigmentem a termeken, minden emeleten két tanulószoba s két háló, az egyik teremben biliárdasztalt fedeztem fel, rácsos szekrényben könyveket. Senki nem szólt hozzám. A „régiek”, a bennlakók tüntető fesztelenséggel, kamaszos hányavetiséggel rendezkedtek, s kegyetlenül óvakodtak tudomásul venni engem; nevetséges alak is lehettem bánatomban és elveszettségemben. Igaz, fél esztendő múlva én is így viselkedtem, ilyen kegyetlen, szemtelen közönnyel fordultam el, mikor újoncok érkeztek. S olyan fojtogató szaga volt mindennek, mint egy kórházban. A hálóteremben megtaláltam poggyászomat és kirakodtam; számozott, kulcsra csukható keskeny szekrényketrecek sorakoztak a folyosón, s minden, a szekrény, az ágynemű is büdös volt, mintha valamilyen fertőtlenítőszerrel, a karból egy válfajával locsolták volna meg. A valóság reménytelenebbnek mutatkozott, mint elképzeltem. Szorongó magányérzetem minden félórával növekedett. Leültem ágyamra a sötétedő hálóteremben, s mozdulatlanul néztem ki az ablakon. Lenn a kertben labdáztak néhányan a „régiek” közül, katonás vezényszavakat hallottam, undorodva néztem az idegen ágyakat, bámultam azt a könyörtelen nyilvánosságot, amelyben ezentúl élnem, aludnom és eszmélnem kell, és soha, egyetlen pillanatra sem lehetek többé egyedül... A hideg rázott. A sötét termen bizonytalan alak kacsázott végig, megállt előttem, alacsony, puha, fehér arcot láttam derengeni, s nagyon csendes, bocsánatkérő hangon mondta valaki: „Én Kresz vagyok; de az idén magántanuló leszek, mert nagyon beteg vagyok.” S hűvös, puha ujjakkal megfogta kezem.

Az élet néha jóindulatú; válságos pillanatokban mindig megállt mellettem egy-egy Kresz, s tétován megajándékozott néhány jelentéktelen hangsúlyú szóval. Kresz nem tartozott az osztály különösebben értelmes növendékei közé. Velem egykorú lehetett; s olyan furcsán-előkelően volt beteg; mintha megnemesítette volna a betegség... A „nagy fiúk” évtársa volt már, de még mindig szalagos, zubbonyos bársonyruhában járatták szülei; keze, arca, teste, minden tagja oly valószínűtlenül, egészségtelenül fehér volt, tejszín fehér, sűrű fehér; s képzeljenek ehhez a bőrszínhez világoskék szemeket és halványszőke – most divatosan így mondják: „platinaszőke” – puha hajat, hosszú szempillákat. Hunyorgató, mindig kissé gyulladt szemei árkában sötétbarna szeplők virultak. Lassan járt, óvatosan emelte kezét is, szótagolva beszélt, lénye gyanakvó elővigyázatot árult el, igazán a nagyon nemes porcelán képzetét keltette, szinte félelemmel pillantottam reá, ha leült, vagy járás közben odaért valamihez, hátha összetörik... Kresz matematikus volt és beteg; úgy értem, semmi mással nem foglalkozott, csak matematikával és betegségével; az iskola feladatai, a gyermekkor szórakozásai, környezete, játékaink, mindez csak másodrendűen érdekelte. Vérzékenységben, hämophiliában szenvedett; betegségéről oly tárgyilagosan, szakszerűen beszélt, kissé fontoskodva, idegen műszavakkal tűzdelve meg előadását, mint egy eminens fiatal orvos beszélhet egy harmadik személy nyavalyájáról. Semmi más nem érdekelte, csak a hämophilia; eseteket idézett az irodalomból, tudta, hogy Zola nagy regényciklusának, a Rougon-Maquart-nak egyik gyermekhőse senyvedett ebben a betegségben; komolyan, tragikus hangsúly nélkül, tárgyilagosan és szíves készséggel magyarázta a nap minden órájában a vérzékenység tüneteit, gyógymódját, az ő esetének komolyságát. Ez a betegség elkülönítette Kreszt az osztálytól, a köznapi élet feladatait inkább csak magánszorgalomból ismerte még el magára kötelezőnek. Hunyorgó, gyulladt szemekkel, végtelenül komolyan pillantott mindenre. Kresz soha nem sietett; élet és halál között sétált, megfontoltan, tudatosan, mint aki nagyon ráér mindenre. Később észrevettem, hogy nem éppen gyöngéd részvét, homályos és hirtelen kerekedett indulat késztette akkor első este közeledésre; egyszerűen társat keresett, megértő és szorgalmas társat, kinek tudtára adhat néhány alapvető régi s néhány finomabb, újabb részletet betegségéről, melyet állandóan úgy szemlélt, mint a világegyetem, s az emberiség egyik központi kérdését. Ez a tárgyilagos önzés teljesen elfoglalta. Panaszaimat, véleményemet komolyan s személytelen érdeklődéssel hallgatta meg, mint a felnőtt a gyermek panaszait. Valahogy különösen, egyoldalúan, suta módon, csakugyan idő előtt „felnőtt” Kresz a betegségben; az életről nem tudott semmit, de a halállal csaknem személyes jó viszonyban élt, beavatott közönnyel beszélt a pusztulásról, vontatottan és monoton hangsúllyal, mint aki unalomig ismert kérdésekről ad elő. Soha nem értettem meg teljesen, de a matematika – Kresz érdeklődésének másik területe – szerinte közvetlenül összefüggött a betegséggel, egyik valahogyan a másikból következett, a betegség feltételezte a matematikát, összetartoztak. Legalábbis Kresz számára... Néha féltem tőle. Mindenesetre ő volt az első, aki ifjúságom e nagy fegyelmező intézetében emberi hangon szólított meg.

Egy-két nap múlva megtudtam, hogy a társadalom egyik számkivetett páriája vagyok, a legutolsók egyike, névtelen senki és semmi, s ernyedetlen küzdelemmel, szüntelen odafigyeléssel, ármánnyal, komiszsággal és elszántsággal talán v i hetem annyira, hogy ideig-óráig megtűrnek; de álmodnom sem szabad egyenrangúságról, nem tartozom közéjük... Első este, mikor intézetünkben teljes volt a „létszám”, valamilyen katonás ütemben vetkőződve, lefeküdtünk vaságyainkba, a prefektus elsétált az ágyak sorfala között, mintegy szemlét tartott az újoncok felett, akik önkéntelenül is glédában, merev mozdulatlanságban terültek el az ágyban – mikor eloltották a villanyt, s kigyulladt az éjszakai fény, a kék villanykörte harmincöt gyermekfej fölött, megértettem, hogy kelepcébe kerültem, kérlelhetetlen hatalmak vigyáznak reám, s ugyancsak ki kell nyitnom a szemem, ha ép bőrrel akarok menekülni... Megértettem, hogy a család nem védelmez többé, s a mai naptól a „társadalomban” kell élnem; a „társadalom” ez a sok különös, fegyelmezetlen, minden jóra és rosszra hajlamos magánélet itt körülöttem, kiket ébren és álomban, a nap és az éjszaka minden percében ellenőriz, betör, fegyelmez, büntet, idomít egy felsőbb és hatalmasabb szándék. Ezen az éjszakán semmit nem aludtam. Elhatároztam, hogy összeszedem minden képességemet, vigyázok, óvatos leszek, nem adok fel magamból semmit. Nehéz idő következett, s csak hosszú és kínos idő múltával, keserves leckék és fájdalmas áldozatok árán sikerült megvalósítani tervemet. Mindenekelőtt meg kellett tanulnom, hogy az emberek különösebb ok nélkül, sőt cél nélkül, minden lehetséges alkalommal kegyetlenek egymáshoz; s ez a tulajdonságuk természetükből következik, nincs mit sopánkodni fölötte. Kétféle élet kezdődött az újonc számára: az egyik, a hivatalos, az ellenőrzött, amely a felsőbb hatalmak árgusszemű nyilvánossága előtt zajlott, s ez volt az enyhébb és elviselhetőbb; s a másik, a láthatatlan, a rejtett, melyet sarjadó érdekek, erők, váratlanul felbuzogó gonosz és jóindulatú képességek összjátéka alakított. Ez már nem a „banda” álomélete volt, nem, egyszerre nyakig csöppentem a vaskos, hús-vér „társadalomba” – állandóan cinkosságban éltünk, szemforgató képmutatásban, amolyan ,,kérlekalássan”-stréberségben, négyszemközött is; s az érvényesülésnek ezt a nagy küzdelmét inkább csak színezte, mint enyhítette az a fegyencek közt kötelező zsiványbecsület, melyet az elszántabbak sem mertek megsérteni. Érzékeny és bonyolult, mindenképpen felsőbbrendű, gyermeki magánéletemből egyszerre az ököljog világába zuhantam vissza. S hamarosan megtanultam használni öklömet.

Persze irigyeltem Kreszt és hämophiliáját, melynek jóvoltából valamilyen respektált területenkívüliségben éldegélt közöttünk; nem lakott benn az intézetben, de velünk tanult délután a közös tanteremben, s csak addig és akkor, mikor jólesett neki. . . Mi, többiek robotba éltünk, tanultunk, robotba aludtunk és szórakoztunk. Akárhogy vizsgáltam, rabszíjra kerültem. Hajnalban felsorakoztunk a mosdók előtt, aztán misét hallgattunk a házi kápolnában, reggeli után félóra „szabad foglalkozás” következett, majd az előadások, kézmosás, ebéd a viaszosvászonnal terített, kétszáz személyes étkezőben, egy óra játék, instruktorok felügyelete mellett, három óra magolás, egy óra séta, fél nyolckor vacsora, utána félóra szabad foglalkozás, majd vetkőzés és lefekvés fegyőreink jelenlétében... Néha csoportosan múzeumba vittek délután, s minden hónapban egyszer színházba; Szacsvayt láttam így a Nemzeti Színházban, Lear király szerepét játszotta, ijesztően hörgött és forgatta szemeit. A páholyban kényesen ültünk, mint a hercegek; az intézet vigyázott „előkelő” hírére, földszinti páholysort vásároltak számunkra a Nemzetiben s az Operában is, ünnepi atillában, fehér glaszékesztyűsen ültünk a páholyokban, pomádésan és elegánsan, mint a fiatal tisztek. Mert egyenruhát hordtunk, az intézetben is, utcán is, tiszti dolmányt, dús aranysujtással ékített mentét és hosszú, fekete pantallót, ellenzős tiszti sapkát, mint a Ludovikások; s a bakák gyakran szalutáltak a félhomályban, vasárnap este, mikor Zsüli néni társaságában hazafelé tartottam a budai utcákon. Az iskolában és odahaza a „házi dolmányt” viseltük, ezt a „lengyelkét”, melyet éppen olyan kényelmetlen és katonás ruhadarabnak szabtak meg, mint a díszatillát, csak árnyalattal kevesebb sujtás villogott r a j t a . . . Magunk is úgy éreztük, hogy nagyon előkelőek vagyunk e díszruhákban, afféle kis hadnagyok, snájdigul fogadtuk, hanyag kézlegyintéssel, a bakák tétova tisztelgését, s a szabónál „extra”-sapkákat rendeltünk, lapos vágású, széles ellenzős csákókat, amilyent a hadsereg tisztjei viseltek.

A bejárókat is megválogatták ebben az intézetben, de a bennlakók java a mágnásgyerekek sorából került ki. Köznemes, dzsentri vagy éppen polgári sorból származó, amilyen én is voltam, kevés akadt csak. Esténként a ,,dohányzó”-ban – ötödiktől fölfelé megengedték felügyelőink ebéd és vacsora után a cigarettázást – igazi marsallhivatalt rendeztek be mindezek a bárók, lovagok, grófok, pápai grófok, s ahogy sorra nevezték őket; sorban mindenki levizsgázott származásáról, szigorúan kutattak nagyanyák és dédapák után, más egyébről nem is társalogtunk az első időben, míg a társaság rangsora k i nem alakult... Ezt a rangsort aztán illedelmesen tiszteltük. Könnyen érthető, hogy Dezső bácsival, a mészárossal, sem Ernővel, aki aktív tiszt volt ugyan, de később kávéházakban zongorázott, nem dicsekedtem túlságosan ebben a társaságban. Beértem szász őseim említésével, s meglepetéssel vettem észre, hogy „osztrák nemességem”, melyet a marsalli hivatal ugyancsak ellenőrzött, meglehetős jó benyomást keltett és egy-két ponttal megjavította bizonytalan társadalmi helyzetemet. De mindenestül a háttérben maradtam, a nép között.

A közös tanulóteremben leghátul, a fal mellett ült egy titokzatos és zárkózott fiatalember. Annyit tudtam csak róla, hogy papnak készül. Első időben kerestem ennek az idősebb – tizenhat éves – fiúnak barátságát; de, mint mindenkit, engem is rögtön visszautasított. Hidegen, s ami leginkább meglepett, sértődött, gúnyos hangnemben beszélt velem. Senki sem tudott erről a fiúról közelebbi, személyes anyagot; tanáraink és a prefektusok is úgy bántak vele, mint érettebb, beavatott, immár közéjük tartozó cinkossal... Nem barátkozott a fiúk közül senkivel, az irodalomtanárral sétált kettesben, a nagy kertben, hátán összekulcsolt kézzel, fontoskodó, öreges járással. S mégis húzott valami e becsukódott, gőgös lélekhez. A lázadót éreztem benne, az örök vetélytársat. Udvariasan felelt, ha megszólítottam, végignézett, alulról fölfelé, biccentett és odébbment. Olyan volt, mint egy kapaszkodó, intrikus, nagyravágyó abbé lehet a francia regényben; akkor még nem olvastam Julién Sorel történetét, de később, mikor ez a könyv megnyílt előttem, gyermekkori barátom sunyi-értelmes mosolyát véltem megpillantani a sorok között... Oly magányosan élt közöttünk, mint egy felnőtt. S egy vasárnap délután – ó, ezek a vigasztalan, üres, szívszorító vasárnap délutánok, mikor kongtak a folyosók, s nem jött érettem senki, s naphosszat az emeleti dohányzó ablakában ültem és Pest háztetőit néztem, amíg besötétedett! – ilyen elmerült állapotban lepett meg ez a különös pajtás; már jó ideje állhatott némán hátam megett, mikor megéreztem közelségét; hátrafordultam, a homályban megismertem arcát, s önkéntelen mozdulattal kezem nyújtottam feléje, adakozó, barátságot ígérő mozdulattal. Elvonta kezét és nevetni kezdett... lassan hátrált ki a félhomályos teremből s még a küszöbön is oly kínosan, gúnyosan, félelmesen nevetett, hogy megborzongtam bele.

Húsz évvel később, nyár elején, egyik budai vendéglőben megint hallottam ezt a nevetést. Kísérteties biztonsággal éreztem, hogy csak ő lehet, lassan fordítottam feléje fejem, s fiatal pap tanárt láttam érettségizett diákok között ülni; födetlen fővel, széles mozdulattal elnökölt az asztalfőn, s félig nyitott szájjal nevetett. Azt a vijjogó, félelmes nevetést hallatta. Összenéztünk, de nem ismert meg; gyorsan fizettem és elhagytam a kerthelyiséget.

Külön épületben ápolták a betegeket; s mint a fegyházban a rabok, mi is elkövettünk mindent, csakhogy időről időre a kórházba kerülhessünk. Apácák mostak, takarítottak, főztek reánk; csak a betegpavilont vezette egy világi ápolónő. Ez a kreolos arcszínű, sötétbarna hajú, húsos szájú fiatal nő az ápolónők egyenruháját, a fehér zubbonyt s keményített, hófehér főkötőt egyéni kacérsággal viselte. Egy kegyes mumpszjárvány végre engem is az ápolónő közelébe sodort. Dagadt nyakkal, priznicekbe göngyölve feküdtem; az orvos napjában kétszer érkezett vizitre, s a lábadozók hüvelyk- és mutatóujjal dörzsölték a hőmérőben a higanyt vizsgálat előtt magasabb hőfokra, persze csak óvatosan, a takaró alatt, és soha nem magasabbra, mint 38,2 – 38,4 Celsius-fokra. Akkor aztán benn maradhattak még ebben a jód- és éterszagú, meleg, pikáns ólban néhány napon át.

A szomszéd ágyban egy szülővárosomból való fiú szimulált: Berci. Esztendeje élt már az intézetben, a bennfentesek közé tartozott; azt hiszem, jó esztendővel idősebb is lehetett, mint én voltam. Családom barátságban élt odahaza ennek a fiúnak családjával, gyermekkorunkban gyakran játszottunk együtt, vad és keserű fiú volt, otromba tréfákat eszelt ki, soha nem kedveltük egymást, de most idegenben mégis kerestem társaságát, féltem tőle kissé. . . Már gyermekkoromban terrorizált. Most, hogy három-négy éven át csak szünidőben láttuk egymást, s megint összekerültünk, valahogy idősebbnek és fölényesebbnek éreztem magam, Dönyi társaságában megerősödtem, belső ellenállás alakult ki bennem, másféle élményeken estem keresztül, s Berci dühös elképedéssel vette észre, hogy a gyermekkori igézet nem fog többé, nem félek tőle, vadócsága, nyers terrorja nem hatnak már reám.

Közös hálóban aludtunk, közös teremben tanultunk, a nap és az éjszaka minden órájában együtt voltunk. Sokára értettem csak meg, hogy nem is fenyegetéseitől féltem; tőle magától féltem, attól az önzetlen kegyetlenségtől, mellyel reám vetette magát. Riadt félelemben éltem, mert néha igazán finom eszközökkel dolgozott. Ernyedetlenül járt nyomomban, fenyegetett, csendesen és hangosan nyugtalanított. Csinos, nyurga fiú volt, középen választotta szőke haját, élénk és ravasz pillantással szemlélődött a világban; képmutató volt s egyáltalán nem ostoba; mindenütt magamon éreztem vizsga pillantását, az osztályban, a játszótéren, a hálóteremben is. Valahogy életcél lehettem akkortájt számára; én voltam az ellenfél, az útjába keveredett valaki, birtokba vett és nem engedett e l . . . Gyűjtötte rólam a „személyi anyagot”, mint egy detektív, s mikor egy napon megfenyegetett, hogy felad a prefektusnál, elsötétedett előttem a világ; nem a várható büntetés, nem a szégyen és megaláztatás kilátása sújtott le, hanem a felfedezés, hogy ember és ember között ez is lehetséges, ez a megegyezésellenes, önzetlen, önmagáért való kegyetlenség... Soha nem bántottam meg Bercit, mindig ő volt az erősebb, a biztosabb, ő volt otthon a világban, azt a nevezhetetlen cinkosságot éreztem rajta, az elszántnak, a „jópofának” azt a biztonságát, amelyért irigyeltem, kissé megvetettem, s mindenestől ügyefogyottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam vele szemben. Berci feltétlenül „tartozott valahová”; a többi „jópofák” közé, kik elhallgattak, ha közeledtem hozzájuk, szavakat hangoztattak, melyeknek igazi értelmét izgatott neszeléssel, odafigyeléssel sem bírtam felfogni; s gyanítottam, hogy a világ tele van ilyen egymást megértő, örökké cselekvő, Berci-féle „jópofákkal”, ők az igazi rendbontók vagy rendcsinálók, mindenesetre ők „csinálják” végeredményben mindazt, amitől a világ ilyen félelmes, zavaros, megbízhatatlan... Berci egyszerűen tudta, bőrével és minden érzékével érzékelte, hogy én vagyok az a másik fajta ember, akire, szerinte, s minden látható jel szerint, semmi szükség a világban; kételyt és szorongó nyugtalanságot terjesztettek az emberek között, s irtani és bántani kell, amikor és ahol lehet... Ernyedetlenül, lelkesen és nagy kitartással látott neki feladatának.

Apja, nyugdíjas ezredes, időnként meglátogatta az intézetben, lehívatta fiát a társalgóba, lecsatolta kardszíját, s mintegy átalányban, hosszabb időre és előre elverte. Verés után adott neki egy forintot és elment. Az apai átalány-verésekkel Berci keveset törődött, lerázta magáról, mint kutya az esőt; de a forintokat leleményesen és eredménnyel gyümölcsöztette. Felügyelőink minden héten „zsebpénzt” osztottak ki közöttünk; ezt az aprópénzt, mint neveltetésünk egyéb költségeit, felírták a meglehetősen borsos számlára. Az összegre már nem emlékszem, hetenként kaptunk-e egy-egy forintot vagy egész hónapban mindössze ennyit? – biztos csak az, hogy a költőpénz a ritka és apró kiadásokra sem futotta, melyekkel édesíteni iparkodtunk az intézeti táplálkozás egyhangúságát... „Édesíteni”, a szó gyermeki és közvetlen értelmében; a kisebbek cukrot, nyalánkságot vásároltak zsebpénzükért; a nagyobbak már dohányra és a Fidibusz című pajkos élclapra is költöttek. Nagyétkű kamaszok voltunk, s az intézet spártai étrendje mellett a kákabelűek is sokszor éhen maradtak; a „bejárókkal” ínyenc falatokat hozattunk a városból, különösen kedvelt és divatos nyalánkság volt akkoriban a „Tell-alma”, egy csokoládégerezdekből összerakott, ezüstpapírba göngyölt édesség, s a hosszú, savanykás vaníliakrémmel töltött „nápolyi szeletek” . . . Naphosszat ilyesmit rágcsáltunk; a módosabbak és idősebbek a komolyabb, férfiasabb póteledeleket sem vetették meg, mint a szardíniát, sós gyűrűt és vadászkolbászt; s Berci öntudatosan spekulált, mikor az apai forinttal titkos vegyeskereskedés alapjait vetette meg.

Íróasztala fiókjában, mint egy fűszerüzlet polcán, szép rendben felhalmozott mindenfajta csemegét, ami éhes diákgyomrokat ingerelhet: savanyú heringet, sós gyűrűt, nápolyi szeletet, cukrozott gyümölcsöt, száraz kolbászokat, s persze dohányt és cigarettát is. A titkos raktárnak rövidesen híre ment. Valamennyi évjárat nála vásárolt, a legkisebbek s a maturánsok is. „Üzletét” pontosan, kereskedelmi alapossággal vezette; meg kell adni Bercinek, jó árut tartott – a romlandó és megmaradt holmit este gyorsan megfalta, s reggelre frisset szerzett be helyette – , s figyelmes, előzékeny kiszolgálással állott tisztelt vevői rendelkezésére. Ma sem értem, milyen ördög bújt bele, mikor erre az uzsoraüzletre adta fejét — jómódú fiú volt, s hazulról éppen úgy ellátták minden szükségessel, mint valamennyiünket, akik helyet kaptunk a költséges nevelőintézetben; neki is varrattak „extra”-egyenruhákat szülei, ő is fehér glaszékesztyűben ült közöttünk a Nemzeti páholyában, s mindenestől pontosan olyan ellátásban s bánásmódban volt része, mint a többieknek. Berci mégis üzletekbe bocsátkozott... Vegyeskereskedése virult. Az intézet minden növendéke „falazott” Bercinek, lepleztük a titkos raktárt, a csempészáru szövevényes útjait... A nappal és az éjjel minden órájában rendelkezésünkre állt Berci válogatott ínyencségeivel. Soha nem felejtem el megelégedett arcát, amint délutánonkint, a közös tanulóteremben, ravasz-ártatlan pofával, magolást mímelve hajolt a tankönyv fölé, s közben sunyi pillantással leste „kuncsaftjai” titkos jeleit; bonyolult Morse-jelekkel adták értésére, „Tell-almát” óhajtanak-e, vagy öt deka szalámit – az éhesebbek ebéd közben már jó előre megtömték zsebüket kenyérrel – aztán „szükség”-re jelentkeztünk, elhagytuk a termet, visszajövet Berci asztala mellett sétáltunk el, s összetanult mozdulatokkal vettük át s vágtuk zsebre a kívánt árucikket... Minden szombaton leszámolt adósaival; pontos könyvet vezetett, százszázalékra „dolgozott”, s rövidesen megszedte magát. Plajbásszal füle mögött, kézdörzsölve ült áruraktára előtt, amíg mi bifláztunk, elégedett kalmárpillantással szemlélte „könyveit”, melyekben számon tartott minden tartozást és követelést... Sajnos, nemsokára én is adósai közé tartoztam; s hónapokon át kellett viselnem könnyelmű eladósodásom következményeit.

Egy napon megállott előttem, csúfondáros, fölényes pillantással mért végig, a levegőbe nézett s mellékesen mondta: „Ismerem családodat. Vásárolhatsz nálam hitelbe is.” Ez a nagylelkűség meglepett, gyanakvással töltött el. Rosszat sejtettem, s amíg pénzemből futotta, inkább csak pénzért vásároltam nála. De valósággal rám tukmálta áruját – a költséges, becses „Tell-almák” csábításának nem is bírtam ellenállni – , s aztán az első, tétova kísérletek után mohóbban éltem a felajánlott hitellel. Nemsokára már szakmányba pofáztam Bercinél... tízóraira egész doboz szardíniákat; uzsonnára kolbászt; s nápolyi szeletet a nap és az éjjel minden alkalmas órájában. Komolyan és készségesen szolgált ki, minden ügyletet gondosan bejegyzett plajbászával vörös vászonfedelű zsebkönyvébe; s ha néhanapján, mikor zsebpénzt „faszoltunk”, törleszteni akartam egy-két forintot, udvarias, elhárító mozdulattal utasította el a részletfizetséget, s makacsul ismételte: „Ismerem családodat. Majd a félév végén.” Oly elegánsan dolgozott Berci, oly tartózkodóan, „hosszú lejáratra”, s engem nem nagyon vigasztalt a biztatás, hogy „ismeri családomat...” Karmai között voltam. Félév végén, a karácsonyi ünnepek előtt, jeges pillantással megállt asztalomnál, s felolvasta zsebkönyvéből shylocki mérlegét. Valamilyen felfoghatatlan összeggel – harminc pengőnél is több lehetett – tartoztam neki. „Kérem még az ünnep előtt rendezni” – mondta fakó hangon, hivatalosan. S mikor szavába estem, röviden, kérlelhetetlenül: „Sajnálom. Magamnak is kell most a pénz.”

Arcába röhöghettem volna; micsoda ostoba játék?... – s tudtam, ha vállat vonok s reábízom, hajtsa be követelését, ahogy tudja, ő húzza a rövidebbet; apja, az ezredes, egyszerűen véresre veri, s talán kicsapják az intézetből, ha megtudják, hogy pénzzel üzérkedett közöttünk... Farkasszemet néztünk, s mindketten tudtuk, szó sem lehet megtorlásról; tartozásomat meg kell fizetni, Bercit nem adhatom fel; s mindezen túl: ő a győztes ebben a különös párharcban, testi gyöngeséget árultam el, teleraktam bendőmet falánkságokkal, nem tudtam ellenállni, miért adom hát a „bankot” Berci előtt, mintha más lennék, nemesebb anyagból, s másféle becsvágyú ember, mint ő s a többi „jópofák”? A hosszú hónapok alatt, míg Bercinél hitelbe táplálkoztam, mindketten tudtuk, hogy ennyi és nem több a hitelművelet értelme, s Berci összefont karokkal állott előttem; igazán úgy, mint Szacsvay, a kaftános „velencei kalmár”.
– Ünnep után rendezem, te disznó – mondtam neki; és sírni szerettem volna.
– Becsületszó – mondta nyugodtan.
– Becsületszó – szajkoltam fogcsikorgatva.

A „becsületszó” a mi feudális jellegű intézeti világunkban életet és halált jelentett. Másnap elutaztunk karácsonyi szünidőre. Harminc pengő! – talán még az otthoni bankban sem volt annyi pénz . . . Ünnepek után, mikor már három napon át sem enni, sem aludni nem tudtam az izgalomtól, meggyóntam apámnak. Ideadta a pénzt, s szavát vettem, hogy nem szól az ezredesnek. Berci szótlanul vette át a bankjegyeket; minden egyes bankót egyenesre simítgatott, zsebre tette a pénzt, s közben a padlót és cipőm orrát nézte. Dühtől remegve, a megalázottságtól sárgán, némán álltam előtte, s vártam, mi lesz most? Meglepő választ adott: hirtelen felkapta fejét, szembe köpött, irtózatosan pofon vágott és elszaladt. Soha többé nem beszéltünk egymással.

Az intézet... Kísérteties libasorban imbolyognak a fegyházi esztendő egyenruhás árnyalakjai. Az onánia általános nyavalya volt a fiúk között; éjjel a közös hálóteremben kínlódott az évjárat, egymás szeme láttára; délután, a lecketanulás és ismétlés órái alatt, kiszöktek az árnyékszékre és karikás szemmel támolyogtak vissza a tanterembe. Legtöbben nem is titkolták a gyermekek e kínos betegségét; kétszáz fiatal, jórészt egészséges, kamaszkori vágyakkal villanyosán sűrített élőlény szorongott itt, test-test mellett, a veszedelmes évek izgalmában, m i kor alig foglalkoztatja más a képzeletet, mint a test misztériuma.

A felsőbb osztályos bejárók között az intézeti bennlakók különös rokonszenvére tartottak számot a „pesti fiúk”, ezek a divatosan öltözött, fiatal dandyk; valóságos férfiaknak számítottak már, keménykalapot viseltek, kávéházba jártak és mozgóképszínházba, gigerlimódra öltözködtek, s szertelenül hazudoztak szerelmi sikereikről. Híradásaikat szomjas lélekkel hallgattuk, fegyencek és gyermekek voltunk egyszerre, a gyermekkor és az intézeti fegyelmezés kettős válságában sínylődtünk. Lassan „kitanultam” én is; ernyedetlen képmutatásban éltünk, a legkisebb helyzeti előnyt is szemforgató jámborsággal, megvasalt engedelmességgel, állandó, cinkosi összetartással és éberséggel lehetett csak megnyerni... Észrevettem, hogy mindaz, amit „teljesítményben” követelnek tőlem, alig haladja meg egy majom kézügyességét, a számoló ló tudományát, s a praclit adó idomított fenevad fogcsikorgató engedelmességét. Az intézet hivatalos hatalmaival, a tanárokkal és nevelőkkel mihamar békét kötöttem. De amivel már nehezebben békültem meg – s erre a békére nem is szerződtem, később sem, soha – , tanulótársaim többségének önkéntes, készséges beleegyezése volt, az elviselhetetlennek az a buzgó elvállalása, az alacsonyrendűnek, az olcsónak dicsőítése s a büntetésnek az a tüntetően, fitogtatóan szemforgató helyeslése, ami fájóbban sértette önérzetemet, mint nevelőink szándéka, mint a büntetés valósága. „ E z a dolguk” – gondoltam, mikor prefektoraink „fegyelmeztek”; s vállat vontam... De a megfegyelmezett nyáj örült a karikás ostornak, igen, elvárták, mint a penitenciát, melynek elviselése után üdén és felszabadultan adhatják át magukat csámcsogó kis bűneiknek. Társaimtól kínosabban szenvedtem, mint az intézet szigorától és fegyelmétől. Szórakozásaikat, játékaikat, olvasmányaikat, bűneiket és erényeiket szívdobogva, ijedt elképedéssel szemléltem; mindez olyan vacak volt, olyan másodrangú, a „bűn” és a „bűnhődés” is, olyan pakliszerű, megalázóan igénytelen... Valamilyen ősrégi „igény” lázadozott bennem. Másféle „bűnökre” vágytam, s hajlandó voltam elviselni, ha muszáj, másféle „büntetéseket” is – de a kivitel gyalázatos silánysága megdöbbentett... Örömigényük, szemléletük rosszindulata, sunyi beleegyezésük, szemlesütő bűntudatuk, hunyorító, szolgálatkész ordenáréságuk megaláztak. Talán nem gondoltam el szavakkal, de minden közöttük töltött nap messzire vitt mindenfajta mesterséges közösségtől; „ha ez az ára a valahová tartozásnak – gondoltam annak a békének, rejtettségnek, ellátottságnak, hát akkor inkább nem . . . Inkább egyedül maradni, nevetségesen és veszélyesen külön maradni, távolról nézni, ahogy játszanak, kielégülnek és érvényesülnek.” Ez a riadt gyanakvás korán elhatalmasodott rajtam. A tapasztalás később alig enyhítette első, elképedt riadtságomat.

A nagy ünnepekre hazautaztam, s díszruhámban feszítettem a kisvárosi korzón; talán ez a díszruha, ez a „felnőtt” viselet volt egyik oka, hogy „szüzességemet” csaknem gyermekkoromban, s megalázó és aljas körülmények között vesztettem el. A karácsony ünnepe odahaza, anyám rendező keze alatt, valóságos családi misztériummá homályosodott. Minden „titokzatos” volt az ünnepi készülődés napjaiban; s már felnőtt, ravasz fiúk voltunk, mikor anyám a karácsony ünnepi játékát még mindig áhítatos és aprólékos misztériumnak fogta fel, mesterséges izgalommal fűtötte át a napokat; ezt az izgalmat a gyertyagyújtás pillanatában legtöbbször sírógörcs oldotta fel anyámnál, s a vacsoránál már oly fáradt volt, hogy ültében elaludt... E napok varázsa mindig újra megejtett: ilyenkor úgy tetszett, mintha anyám apró, tökéletlen eszközökkel szeretné összefoltozni a legendát, amely örökre elillant, azt a „békesség a földön” legendát, s a mesét a jóakaratú emberekről . . . Tizennégy éves voltam, „mindent tudtam” a felnőttekről, s titokban még mindig vártam a Jézuskát. Ezen a télen fogvacogva érkeztem haza az ünnepekre; katonatiszti egyenruhámban dölyfösen parádéztam a kisvárosi korzón, s kívülbelül dideregtem és fagyoskodtam, mert egyik intézeti barátomnak, egy zempléni földbirtokos fiának becsületszóra megígértem, hogy a karácsonyi szünidőben, odahaza „megteszem”. Osztályunkban sok koraérett kamasz dicsekedett már, hogy „megtette”; ez a zempléni fiú, maga is alig tizennégy esztendős, egyik vasárnap délután künn járt egy Vármegyeház utcai „olyan” házban és megtette; s hónapokon át mesélt e szomorú hőstettről, míg fogadkozni kezdtem, hogy nem maradok el mögötte. A „virtust” nehezen hevertem csak ki; évek múltak el, míg ijedtségemet s megdöbbenésemet sikerült valamennyire elfelejteni; az érettségin, is túlestem már, szabadon kószáltam a nagyvárosban, s még mindig nem mertem elszánni magam, nem bírtam szomjamat oltani az olcsó és moslékos szerelmi pocsolyákból, amelyekre kortársaim oly vígan és derűs önfeledtséggel járogattak. „Becsületszóra” ígértem, s „virtusból” megtettem; ájulásszerű emlékem maradt utána, s ez a kínos, émelygős „bűntudat” nem múlt el évekig.

Karácsony ünnepe előtti napon mentem el a Virág utcába; havas idő volt és már négy óra felé alkonyodott. Valamilyen vazelin-, petróleum- és szappanszagú, nagyon melegre fűtött szoba vett fel; semmi másra nem emlékszem e látogatásból; nem tudom, percekig maradtam-e a nőnél, vagy órákig?... Azt hiszem, csukott szemekkel léptem a szobába, hideglelős önkívületben, mint akit operálni visznek. Aztán rögtön sötét, színtelen lesz ez az emlék, semmiféle aranyfürdőben nem bírom érzékelhetővé erősíteni homályos vonalait. Egy idő múlva megint az utcán járok, tiszta, havas, karácsonyi utcákon; átkozottan rosszul érzem magam; hazamegyek, a család a nappaliban ül, már égnek a lámpák s a karácsonyfa díszeit kötözgetik. Tisztátalannak érzem magam, s megint egyszer mélységesen megvetem „az ő valóságukat”. Úgy érzem magam, mint akit beugrattak. Ez lenne az ő „titkuk?” Milyen aljas, olcsó, milyen szegény! Tizennégy éves koromban elvesztem „szüzességemet”; s aztán évekig önkéntes, gőgös, sértődött önmegtartóztatásban élek.

vvv

Dr. Makra Zsigmond észrevételei Márai Sándornak a Rákócziánumról az „Egy polgár vallomásaiban” leírt megállapításaihoz

Az 1913/14-es tanévben Grosschmid Sándor járt hozzánk. (Mint írót Márai Sándor néven ismerjük.) Ö ekkor 13 éves volt, kialakulatlan, labilis személyiség. Azért küldték ide szülei a távoli Kassáról, mert előtte hazulról megszökött. Iskolánkat az Egy polgár vallomásai c. művében említi.
„A bejárókat is megválogatták ebben az intézetben, de a bennlakók java a mágnásgyerekek sorából került ki. Köznemes, dzsentri, vagy éppen polgári sorból származó, amilyen én is voltam, kevés akadt csak.” Márait elragadta a képzelete. A kérdéses évben a 143 konviktor között összesen egy báró és két gróf akadt: Lévay F. József báró, Niczky Lajos gróf, valamint Crouy-Chanel Péter gróf. „Bárók, lovagok, grófok - folytatja Márai - pápai grófok…” Amíg Márai hozzánk járt, lovag egyáltalán nem találtatott az iskolában. Igaz, akadt később kettő - húsz év múlva - de hát Márai őreájuk igazán nem gondolhatott. „Pápai gróf?!” Félő, Márai ennek a jelentését nem ismerte. Comes sacri palatii Lateranensis: a lateráni szent palota grófja. A pápa és a német-római császár adományozhatta. A cím egyébként nem öröklődött, tehát kiskorú nem viselhette. Márai nem érezte magát jól minálunk. Iskolánk, illetve konviktusunk szelleméről, csak úgy, mint társadalmi struktúrájáról erősen szubjektív képet ad. Ugyanúgy elfogult iskolánkkal szemben, mint Móricz Zsigmond a debreceni református kollégiummal.