Boross Péter, a Nemzeti
Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökének a temetésen elhangzott beszéde
Elmentél, Öreg Barátom. Fogtad magad és
elmentél. És búcsúszóra hívtál bennünket és búcsúztatásra. Azokat is, akikkel huszonhárom évvel ezelőtt megkezdted azt a
fájdalmasan nehéz munkát, hogy a bozótba, a sűrűbe, hogy lehet valami réset
vágni. Hogy elindulhassunk azon a réten, amelyik egy másik, egy szebb, egy
tökéletesebb Magyarországhoz vezet. Hűséggel és alázattal láttad el ezt a
funkciót. Magam tanúsítom és mások is. Voltál államtitkár a
Külügyminisztériumban, a Miniszterelnökségen, és érdemes beszélgetni veled
arról, hogy milyen körülmények között kellett ilyen felelősségteljes posztokat
betölteni.
Emlékeztetlek arra, mennyi fájdalmas derű
kísérte, mikor nagy harsányan és nem kevesen követelték, hogy kapjunk
Marshall-segélyt, csak éppen akik adni tudtak volna,
nem adtak és nem is volt szándékukban.
Emlékezz rá, hogy mennyit kellett belsőleg
vitákban győzködni azokat, akik azonnali adósság-elengedésben reménykedtek.
Megmagyarázni, hogy egy bizonyos ponton túl önveszélyes hirdetmény ez az ország
számára. Hány ilyen találkozó, ilyen beszélgetés, némelykor derűvel, némi
keserűséggel jut eszembe, amikor rád és a veled való kapcsolatra gondolok. Hisz
akkor voltál külügyi államtitkár, amikor azért egészen biztosan nem tudtuk, mit
hoz a holnap. Sejtettük, a levegőben volt. Hála Isten’ elkésett az a bizonyos
moszkvai puccs, amelynek esélye végig ott volt első esztendős kormányzásunk
idején. És akkor minden másképpen történik. És emlékezz arra is, mennyi gondot
okozott nekünk, hogy a terrorrendszereket nem egyformán mérik Napnyugaton.
Emlékezz rá, amivel ’45 után leszámoltak ott,
azzal korántsem vezérelte ilyen szándék őket a mi tragédiánkon, a mi tragédiánk
miatt. Emlékezz rá, hogy ez a kétféle mérce, ez a különbség az egy terrort és a
két terrort megélt országok és azok népessége és közvéleménye között mennyi
bántó vitára adott alkalmat. Hogy tudták azok, akik a korábbi mészárosok utódai
voltak elhitetni, hogy ők teljesen mások. Két-három év elég volt,
kábítószerként adagolt Gorenje-programok és egyebek terén. Emlékezz vissza,
hogy csalódás is volt e mögött. Keserűség, de ironikus felismerés is, hisz arra
mindig erős hajlamod volt.
És hadd szóljak utolsó éveidről, a Nemzeti
Emlékhely és Kegyeleti Bizottságban tagként. Élményszerű előadásaid,
élményszerű avatásaid, az a rendkívüli színesség és sokoldalúság, amely a
bőséges ismeretanyag mellett sosem nélkülözte az iróniát, a humort és egyfajta
elegáns könnyedséget, mennyit segített mindnyájunknak. Milyen méltó módon
tudtunk emlékezni elődeinkről, akiknek felújítottuk emlékhelyeit, mert mindig
tudtál valami olyat is mondani, ami korántsem volt köztudomású. Mert sokoldalú
voltál és jól érzékelted, a hallgatóság figyelmét mivel kell felhívni. Annyi
mindent tudtál, finom árnyalatokat és sok mindent, hogy a televízióban vagy a
köztereken való szereplésed általában mindig rendkívüli elismeréseket váltott
ki. Hányszor kérték tőled, hogy Te avass, Te beszélj, Te szólj. És ez nem
véletlen. Színes egyéniséged a száraz ismertetők mellett, szinte üdítően hatott
azokra is, akiknek úgy egyébként érdeklődését valamely kérdés nem váltotta
volna ki.
Tamás, remek ember voltál. Jó barát voltál,
szellemes társalgó voltál. Öniróniádra is jellemző az utóbbi idők
telefonfelvétele, amikor azt mondtad, hogy „néhai Katona Tamás beszél”. Van
ebben valami keserű, tragikus, ugyanakkor felemelően könnyed is. Ez voltál.
Kedves Öreg Barátom, életutadban nagyon sok a siker és hadd emeljem ki, I.
kerületi polgármesterségedet, amikor is régi szerelmed, a Vár ügyében oly sokat
és oly tehetségesen tettél és tehettél. Ahogy tegnap az önkormányzat
hivatalában utódaid méltatták szereplésedet, és azt hiszem, egyben köszönetet
is mondtak neked mindazokért a megvalósult álmokért és ébren tartott
reményekért, amelyeket az a négyéves polgármesterség jelentett. Tamás,
fájdalommal búcsúznék tőled, nagyon fogsz hiányozni. Nem lesznek olyanok az
üléseink, mint eddig voltak, egyetlen sziporkád nem hangzik el, hacsak nem
emlegetünk. Pedig emlegetni fogunk. És ha a sors lehetővé teszi, hogy valami
igazmondásra kötelezett intézmény létrejöjjön, ahol számítottam volna a
tevékenységedre, szellemed továbbra is ottmarad közöttünk és inspirálni fog
bennünket. Kedves Barátom, a mi korosztályunk jó, ha gyűjti az obulust. Sokan
ráírták már Kharón ladikjára, ahogy Te is. Föl kell arra készülni. Én ígérem
neked, nem feledkezünk meg azokról, amiket tettél, amiket mondtál, amiket
hirdettél. Mi megőrizzük emlékedet. És nem csak megőrizzük, hanem önző módon
hasznosítjuk is. Adjon a Jóisten örök nyugodalmat Neked!
Kedves gyászoló család, tisztelt gyászoló
gyülekezet! „Egy oszlop dőlt le” – vágta ki gondolkodás nélkül az intézetünk
honlapjáért felelős munkatársam, mikor június 28-án közöltem vele: gyászhírt
kell közreadnunk, meghalt Katona Tamás. Gyönyörű megfogalmazás, kölcsön is
veszem. Valóban oszlopa volt ő szakmánknak, a magyar történetírásnak, de igen
különös módon: úgy, hogy szinte mindvégig a céhen kívül maradt. Nem végzett
történelem szakot („csak” könyvtár, magyar és arab szakot), mert úgy tartotta,
hogy ahol Andics Erzsébetek szabják az irányt, ott
nem érdemes ilyen tanulmányokat folytatni. Nem járta végig a ranglétrát, nem
szerzett tudományos fokozatokat, mert valahogy hiányzott az ambíciói közül. Így
aztán eleinte könyvtárosként, majd évtizedeken át kiadói szerkesztőként
dolgozott. Bár az 1980-as években órákat adott az Eötvös Kollégiumban és a
szegedi egyetemen (illetve 1998–2000 között a Károli Gáspár Egyetemen), első
igazi történész állását csak 2002-ben, 70 évesen, az MTA Történettudományi
Intézetében kapta, amikor már minden fontos, időtálló munkáját megírta és
kiadta. Mégis az ország egyik legismertebb, legkeresettebb és legkedveltebb
történésze lett. Ezt az utóbbi másfél évtizedben magam is sokszor
megtapasztalhattam, amikor utcán, villamoson és boltban Katona Tamásnak nézve
számosan szólítottak meg és mondták el mosolyogva, hogy mennyire élvezték a
tegnapi előadását vagy beszélgetését valamelyik televízióban.
Katona Tamás történészi életútjának első csodája
az, ahogy az 1848–49-es forradalom történészeként megörökítette a nevét. Azt
hiszem, a téma választotta őt, és nem ő a témát. Négyéves korában, egyik
nagyanyjánál sokat unatkozva folyton az ötkötetes, bőségesen illusztrált „Graczát” (a századvég és századelő legnépszerűbb
szabadságharcról szóló művét) nézegette, s mert fölöttébb izgatta, hogy miről is
szólnak a képek, magától megtanult olvasni. Ekkor
jegyezte el magát örökre a szabadságharc történetével. A hatvanas évektől
folyamatosan túrta a különböző levéltárakat, olvasta mikrofilmen a szinte
olvashatatlanul írt német hivatalos iratokat és a hetvenes évek végétől sorra
adta ki kismonográfiákkal felérő bevezetőkkel és alapos jegyzetekkel kísérve a
szabadságharc főszereplőinek hiteles emlékiratait és a rájuk vonatkozó
iratokat. Ekkor már úgy belelátott e csodálatos másfél év történetébe és
kulcsszereplőinek szívébe, ahogy a két törzsorvos Görgey Artúr repesztől
feltépett koponyájába 1848. június 3-án. Kiadványai valódi historiográfiai
fordulatot hoztak ’48 kutatásában. A Görgey általa újrafordított emlékiratai
elé elhelyezett 1988-as, szépírói színvonalon, rendkívül szellemesen megírt Bevezető-je óta nincs komoly ember e hazában, aki Görgey
Artúrt árulónak tartaná. Ő ismerte fel azt is, hogy a szabadságharc története
’48 ősze óta elsősorban hadtörténet, és mint ilyet kell kutatni és megírni
(programját aztán egyik tanítványa végre is hajtotta). Hasonló fordulópont az
aradi vértanúk perét bemutató, több kiadást megért dokumentumkötete, amelyen
egy évtizedig dolgozott, s amelynek anyagát ezalatt
mindenhová magával hordta egy aktatáskában. Hozzáértők szerint ehhez ma sincs
érdemi hozzátennivaló.
Katona Tamás életútjának második csodája az,
hogy miközben sokan mások kinevezett professzorként évtizedek alatt sem voltak
képesek mesterré válni és méltó utódokat állítani maguk után, ő a neki adatott
pár év alatt egész generációt nevelt ki – volt, akit magántanítványként. A
’48-cal foglalkozó mai, meghatározó középnemzedék (Hermann, Kedves, Kurucz,
Pál, Pelyach, Zakar) mind az ő köpönyegéből bújt elő
nem is akármilyen fegyverzetben.
Katona Tamás életútjának harmadik csodája az,
ahogy a tényekkel sokszor rosszul álló, előítéletekhez és téves nézetekhez
szívesen ragaszkodó népét és nemzetét okította és kiegyensúlyozottabb
történelemszemléletre nevelte. Előadások százait tartotta tudományos
konferenciákon, televíziókban és iskolákban, ünnepi beszédeinek se szeri se
száma, Ráday Mihállyal közös televíziós műsora a 48-as emlékhelyekről pedig
nézőcsúcsokat döntögetett. Lebilincselő, szellemes és örökké fiatalos
személyiségének és előadásmódjának legszebb elismerése egy kisiskolástól
származik, aki így számolt be egyik március 15-én tartott órájáról: „Bejött
hozzánk egy ősz hajú fiatalember, és olyan érdekeseket beszélt”. Katona Tamás
azonban nemcsak 48-ról, hanem szinte bármiről tudott élvezetes, tényekkel
tűzdelt előadást tartani, bármilyen témához hozzá tudott szólni, lett légyen az
Szent István, a második világháborús lövedékek, film vagy zene, mert
hihetetlenül művelt ember volt, s mert mindent, amit csak olvasott, megőrzött
kivételes memóriája. S ami számomra különösen rokonszenves volt: írásaiban és
megszólalásaiban úgy tudott egyszerre ironikus és már-már patetikus lenni, hogy
az sohasem volt bántó, és az előadottak a többség számára elfogadható, velejéig
polgári és velejéig patrióta értékrendet sugároztak. Sok más történésszel
szemben azt is megengedhetőnek tartotta, hogy az eseményekről néha többes szám
első személyben beszéljen („a csata mi javunkra dől el”, „vesztünkre” stb.),
ezzel is érzékeltetve: a múlt bizony személyes, közös ügyünk.
Hitem szerint Katona Tamást a mai nappal az
aradi vértanúk – a negyvennyolcasok Tinódijaként – befogadják abba a
deputációba, amely Poeltenberg Ernő szerint az Úristenhez megy a magyarok ügyét
képviselni. Remélem, hogy Katona Tamásnak, vagy ahogy
ő szokott engem hamiskás mosollyal megszólítani: kedves bajusztársamnak nem
lesz ellenére, ha most egy másik kedvenc hőse, Damjanich utolsó, kivégzése
előtt mondott imáját kissé átírva veszek tőle végső búcsút a szakma és az
intézet nevében: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! … Áldd meg Katona Tamást,
aki közös házunk magában álló, de nagy terheket hordozó oszlopa volt! Áldd meg
a szegény … Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az ő
szívét, és egyetlen lépése sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölötte
kegyesen, s engedd a túlvilágon kegyes elfogadást találnia. Ámen”.